Elment Káposztás Miklós

Meg voltam győződve róla, hogy Miklós mester nem halhat meg, legalábbis nem énelőttem. Olyan fiatal, olyan erős volt! Nyáron egyszer már megmérkőzött a halállal a Balatonban, és ő győzött. Ma jött a rettenetes hír: a vírussal nem bírt.

Nyolcvanadik születésnapjára írtam ezt a köszöntőt alig két éve:

„Amíg Káposztás Miklós nemzetközi sakkmester, mesteredző a Vasas sakkszakosztályának a vezetője, addig nem lehet nagy baj a magyar sakkozással. Addig van érdeklődés, erő, szorgalom, csapatszellem és humor. Hatvankét év egy szakosztályban, ez egészen biztosan világrekord! És még egyáltalán nincs vége. Miklós mester nyolcvanéves, de ha találkozol vele, egy fizikailag és szellemileg tökéletes állapotban levő, agilis fiatalembert látsz. Miklós egészen elképesztő ember.

Én magam azért maradtam meg a sakkozásban, mert amikor először mentem le edzésre a Vasasba, akkor még az Eötvös utcai reprezentatív nagyterembe, akkor egy fiatalember fogadott nagyon kedves szavakkal, és ettől azonnal otthon éreztem magam. Miklós edzett, versenyekre kísért, biztatott, játszatott a csapatokban. Nevem több százszor szerepel a naplókban, amelyeket a mester évtizedek óta gondosan vezet feljegyezve az összes edzésre látogató tag nevét.

Jöttek nehezebb idők a Vasasra. Termei, lehetőségei egyre szűkültek, tehetséges fiataljait elvitték gazdagabb, szerencsésebb egyesületek, de Miklós kitartott, fenntartotta a szakosztályt, amely az utóbbi időben mintha újra felfelé menne. Megvolt és megvan a baráti, támogatói köre, Vasas-sportolók és sportvezetők (egyedülálló módon a Vasas Sportklub örökös tiszteletbeli elnöke címmel tisztelték meg!), szakosztályának versenyzői, de rengeteg vidéki sakktárs, szervezők, bírók, mesterek, talán ő játszott a legtöbb vegyes mesterversenyen, majd openen mindnyájunk közül. Káposztás Miklós neve az egész magyar sakkozásban fogalom.

Nem megsértődni, a csapatot érezni a legfontosabbnak, sohasem cserbenhagyni az ügyet és a játékosokat, egészségesen élni, minden iránt érdeklődni, egészséges humorral nézni a világot – ez Káposztás Miklós hitvallása.

Mennyi minden nem fér bele egy köszöntésbe! A mai fiatalok nem tudhatják, milyen félelmetes snellező volt a hatvanas-hetvenes években. És azt hányan tudják például, hogy Miklós százszámra tudja kívülről a verseket, a magyar költészet legjavát? Hogy hány művész, legkivált a huszadik századi magyar próza kiváló művelői érezték kitüntetésnek a barátságát?

Akik nem ismerik közelről, talán azt gondolják, hogy egy nagy múltú, visszavonult mestert köszöntünk. Szó sincs róla! Ma is minden vasárnap játszik a csapataiban, és az az évi hat-hét verseny továbbra is belefér! Reméljük, még sokáig!

Kívánom, hogy még nagyon sokszor kelljen kezemet ápolni az ő legendásan erős kézfogása után!”

Szabolcsi János